A szerző pszichiáter, egyetemi tanár, az MTA doktora
*
Jól ismert, hogy 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) azt a döntést hozta – a döntésben részt vevő szakemberek szavazatának csupán 58 százalékos többségével –, hogy a homoszexualitást törlik a pszichiátriai diagnózisok sorából.
Semmilyen vizsgálat, felmérés nem készült, amely alapján a döntést tudományosan megalapozottnak lehetett volna/lehetne tartani,
a történés mögött a melegmozgalom különböző csoportjainak tevékenysége és érdekérvényesítő aktivizmusa húzódott. Néhány évvel az 1973-as nevezetes döntés után, a Medical Aspects of Human Sexuality folyóirat felmérést végzett az APA tagjai között, hogy mit is gondolnak a homoszexualitásról. Az eredmények szerint a pszichiáterek 69 százaléka továbbra is mentális zavarnak tekintette a homoszexualitást, és nem értett egyet az 1973-as döntéssel.
A magyar szexológia kiemelkedő alakja, Buda Béla 2013-ban kijelentette: „sok még a kérdőjel, de az biztos, hogy a pszichoszexuális fejlődés során történik valami.
Én például még olyan homoszexuális férfit nem láttam, akinél – és ezt szinte bűn leírni – ne lett volna túl szoros anyai kötés, és ne alakult volna ki komoly, nőkkel szembeni fóbia.
Sokuknak pedig nem volt a szűkebb vagy tágabb családban apamintája.”
A továbbiakban tekintsük át azokat a klinikai ismereteket, amelyek körvonalazzák a homoszexuális patológia legfontosabb momentumait.
Freud négy pszichológiai jelenséget is megfigyelt a homoszexualitás kialakulásával kapcsolatosan:
- az anyához való túlzott kötődés;
- az erős apai alak hiánya;
- fiatal lányok kiábrándulása akkor, ha anyjuk ismét terhes lesz;
- testvérek közötti féltékenység és ellenségesség szerepe, amely az azonos neműek iránti vággyá alakul át.
Freud legjelentősebb magyar tanítványa, Ferenczi Sándor megfigyelései szerint kétfajta homoszexualitás létezik. A passzív, „szubjektív”, alanyi homoszexuális nőies, ők köztes állapotot jelentenek a női és a férfi nem között, ezt a szerző fejlődési anomáliának tekinti. Az aktív, „objektív”, tárgyi homoszexuális férfias megjelenésű, de lelki fejlődésében kényszerbetegségre utaló jegyeket mutat. Ferenczi hangsúlyozza, hogy
a saját nemhez való vonzódás tünetként értelmezendő,
valamint hogy a heteroszexualitás „természetes és megalapozott a nemek pszichológiai organizációjában”.
Az 1931-ben az Egyesült Államokba emigrált Radó Sándor nézete szerint minden ember eredendően heteroszexuális, s tudattalan félelmek, gyermekkori szorongások azok, amelyek a heteroszexuális vágyak elfojtásához vezetnek a homoszexuálisok esetében. Radó hangsúlyozta a gender-komplementaritást (férfi és nő egymásnak teremtetett) is,
amelyből egyértelműen következik a homoszexualitás patologikus természete.
Meglátása szerint az ellenkező nemű szülővel való azonosulás a szorongások következtében alakul ki és vezet a heteroszexualitás elutasításához. Radó tapasztalatait és nézeteit hosszú ideig minden pszichiáter elfogadta, a pszichiátria sok évtizedig követett nézete volt, hogy mivel a homoszexualitás kóros, gyermekkori szorongások eredménye, az legalábbis az esetek egy részében eredményesen gyógyítható és gyógyítandó.
A homoszexualitás gyógyítását, megváltoztatását célzó reparatív, konverziós, reintegratív terápiák erre irányulnak.
Bieber vizsgálata során a kezelt személyek 13 %-a esetében változott homoszexuális magatartásról heteroszexuálisra, míg 13% esetében váltott homoszexuális magatartásról biszexuálisra a szexualitás. Socarides 45 betege közül 44 % (20 beteg) esetében történt heteroszexuális funkcionálás irányában változás. Spitzer 2003-es kutatása szerint – 200 személy interjúja alapján – „egyes erős motivációval rendelkező egyének különböző módszerek segítségével jelentős változást képesek elérni a nemi irányultság több mutatója tekintetében, és jó heteroszexuális működésről számolnak be”.
Radó tanítványa, Charles Socarides – New York-i pszichoanalitikus és a klinikai pszichiátria professzora – dolgozta ki életművében legrészletesebben a homoszexualitás pszichoanalitikus felfogását. Nem véletlen, hogy gazdag klinikai tapasztalataira és kutatásaira alapozva Socarides
élete végéig élesen tiltakozott az APA 1973-as – politikai motivációk hatására történt és tudományosan nem megalapozott – döntése ellen.
Összefoglalása szerint: a „homoszexuális képtelen volt a korai gyermekkor anya-gyermek egységének meghaladásra az individuáció irányában. Ennek eredménye egy fixáció, az azzal járó regressziós hajlammal a korai anya-gyermek kapcsolat szintjére. Ez az elnyeletéssel kapcsolatos félelmekben, az én-határok elvesztésében és a fragmentáció érzetében nyilvánul meg.”
Joyce McDougall – új-zélandi francia pszichoanalitikusnő – leszbikus betegeinek elemzése során az anya feletti „győzelem” jelentőségét hangsúlyozta,
a beteg az anya megbüntetésére törekszik magatartásával. Hasonlóan jelentős komponens szerinte az apa genitalitásának a tagadása is, a leszbikus fantáziái szerint a szexualitáshoz férfira nincs szükség, a férfiakat tudattalanul kiiktatják a világból. Joseph Nicolosi tapasztalatai szerint a prehomoszexuális fiúgyermekek bizonytalan kötődése az anyához, „amelyet az apa rossz bánásmódja, vagy érdektelensége követ, mély érzelemhiány és veszteség érzetét kelti… (így)megteremtődik az alapja egy életre szóló, szégyenen alapuló kapcsolati stílusnak”.
Nicolosi a homoszexualitást a szégyen problémájára adott pszichológiai megoldásként látja.
Ezek az elméletek – ahogy az évezredekig egyértelmű volt, s csak a XX. század feminista „társadalomjobbítói” által lett megkérdőjelezett – a gender-komplementaritás (férfi és nő egymásnak rendelt a természet által) és a heteronormativitás (a heteroszexualitás tekinthető egészséges szexuális gyakorlatnak, minden más abnormális) alapjain állnak, amely nem zárja ki, hogy ettől eltérő gyakorlatot folytató embertársaink pszichiátriai-pszichoterápiás segítséget és megértést kapjanak.
Összefoglalásunk alapján érthetetlen és egyértelműen ideológiai-politikai – az LMBTQ+-lobbi nyomása által befolyásolt manipulatív – döntés, hogy – az 1973-as APA döntés szellemében – 1991-ben az amerikai pszichoanalitikus társaság, 2012-ben pedig a brit pszichoanalitikus társaság olyan „álláspont nyilatkozatot” („position statement”) tett közzé, miszerint „..nem fogadjuk el, hogy a homoszexuális orientáció az elme vagy a fejlődés zavarának bizonyítéka lenne”.
Továbbra is fontos a homoszexualitás pszichopatológiájának, a kórlélektani folyamatok jellemzőinek megismerése és az ismeretek mindennapi pszichoterápiás gyakorlatban történő felhasználása, hisz
az ezzel a problémával élő embertársaink csak így kaphatnak – esetleges igényük szerint– segítséget és kezelést.
***